Fehérorosz börtönbe került uniós diplomata ügyében szólalt meg az Unió – nem is akárhogy
Egy névtelenséget kérő uniós tisztviselő szerint az uniós diplomatát a fehérorosz hírszerző szolgálat fogta el az uniós küldöttség irodája előtt.
Vannak helyzetek, amikor egyszerűen jobb a döntést a nemzetállami kormányoknál hagyni, ahogy most is.
A második világháborút követő időszakban jöttek létre a ma is ismert nemzetközi szervezetek: az ENSZ, az Európai Unió – illetve elődei: az ESZAK, az EGK, az EK –, az Európa Tanács, valamint ezek alszervezetei. Létrehozásuk célja a második világháborúhoz hasonló fegyveres konfliktusok megelőzése volt. Az 1939-től 1945-ig tartó világégés után a vezetők joggal gondolhatták azt, hogy olyan intézményrendszert kell kiépíteni a konfliktusok elkerülése érdekében, amely a lehető legfüggetlenebb az adott intézményt vezető politikusok személyétől. Hiszen – az uralkodó közpolitikai gondolkodás szerint – nem intézmények indították el a 20. század két nagy világháborúját, hanem politikusok, akik valamilyen céltól vezérelve országuk területét vagy személyes politikai hatalmukat akarták kiterjeszteni.
A nemzetállamok, hogy el tudják kerülni a jövőben azt, hogy százezrek, milliók áldozatával járó fegyveres konfliktusok robbanjanak ki, egy rendkívül fontos dologról lemondtak: a szuverenitásuk egy részéről. Ennek átruházásáról talán a legérdekesebben az uniós tagállamok alkotmányai rendelkeznek, hiszen – miként a magyar alaptörvény is – többségük úgy határoz, hogy nem a nemzetállami szuverenitás csorbul, hanem bizonyos alkotmányból fakadó hatásköröket az adott állam a többi tagországgal közösen az EU intézményein keresztül gyakorol. Azonban lényegében mégiscsak a nemzetközi jognak van elsőbbsége
a nemzetállami alkotmányokkal szemben. Arról, hogy ez minden esetben így van-e, és bizonyos körülmények között az alkotmányok nem írhatják-e felül a nemzetközi jogot, a mai napig elméleti jogértelmezési vita zajlik. Még néhány héttel ezelőtt is uniós és tagállami szellemi műhelyekben – ahogy az Alapjogokért Központ szuverenitással foglalkozó konferenciáin és kiadványaiban is – élénken vitatkoztak arról, hogy az EU jövője vajon a szuverén nemzetállamok összefogásában vagy egy föderalista szövetségi államban bontakozhat ki jobban.
Jelen sorok írója egyértelműen a nemzetállamok Európája mellett foglal állást, de tudomásul kell venni, hogy a föderalista, globalista gondolatnak is jelentős tábora van. Érdemes megvizsgálnunk, hogy az elmúlt tíz-tizenkét évben a kontinensünket érintő komoly válságok idején az Európai Unió mint önálló entitás hogyan kezelte az aktuális kihívásokat. A 2008–2009-es pénzügyi és gazdasági válságot sikerült legyűrni különféle mentőcsomagokkal, de a leginkább kitett országok a mai napig elsősorban német pénzügyi lélegeztetőgépen vannak, és az eurózóna-tagságukból fakadó szűk mozgásterük miatt ez valószínűleg még egy darabig így is marad. Ha a dél-európai országok rendelkeztek volna saját valutával, ezáltal nagyobb monetáris mozgástérrel, elképzelhető, hogy hamarabb ki tudtak volna lábalni az egy évtizeddel ezelőtti gazdasági válságból.